Bementünk a korházba és szóltunk a recepciónál, hogy sürgősen beszélnünk kell a doktornővel. Várnunk kellet. Felkisértek a doktornő rendelőjének az ajtaja elé és ott leültünk a szemben lévő székekre és csendben vártuk, hogy mi következzünk.
-Utálom ezt a korházat.-szólalt meg Harry. Én nem mondtam semmit, csak magam elé nézve gondolkodtam. Itt kezdődött minden. Itt éltem át életem legnehezebb pillanatait és fájdalmait. El sem tudom képzelni, hogy Harry-nek milyen nehéz lehetett. Én belehalnék, ha úgy nézne rám mint egy idegenre. Talán ő is kicsit belehalt. Látom a szemében, hogy még mindig milyen sebezhető és meggyötört. Persze ő ezt nem mutassa. De ott van benne az a kisgyerek, aki már nem is olyan kicsi. A csuklómon lévő tetoválásra pillantottam. Harry kisért még el, aznap, amikor kiengettek a korházból. Emlékszem, hogy megfogta a kezem én pedig furcsán néztem rá és nem értettem semmit sem, ami abban az időben történt. Tökéletes tudatlanság. Milyen egy rohadt szar érzés tud lenni.
-Szeretlek.-mondtam tiszta szívből. Harry szemembenézet és elmosolyodott, majd egy puszit nyomott a számra, mikor nyílt az ajtó és egy férfi lépett ki, utána pedig egy nő beinvitált.
A doktornő mosolyogva fogadott
-Katie!-köszöntött-úgy emlékszem, csak egy hét múlva van találkozásunk. Történt valami?
-Igen történt.-ültem le és elmeséltem mindent. Harry közben a kezemet szorította. A doktornő közben végig jegyzetelt. Amikor befejeztem felállt.
-Egy pillanatot kérek-és ki is ment. Harryvel egymásra néztünk
-Nem tűnt valami boldognak.-mondtam, ő meg megsimította az arcom.
-Ne félj, biztos minden rendben van-nyugtatott.
Kis idő múlva visszatért egy másik doktorral.
-Üdvözlöm Miss Stonrow, Mr Styles. Dr,Brian Silverman vagyok, hallottam az esetéről.-egy középkori férfi volt, elég hivatlos, de a hangja mégis kedves.-Ön ugye egy baleset áldozata lett, állapota kritikus volt ezért végrehajtottak önön egy új fajta műtétet, ami következményekkel járt, ön esetében ez a következmény az amnézia volt. Visszakapta az emlékeit, úgyhogy bizonyára erre emlékszik.-nézett rám.
-Igen, emlékszem.
-Ezt az amnéziát amiben ön szenved globális amnéziának nevezzük. Vagyis ez a fajta amnézia egyfajta védekezési mechanizmus, ami traumatikus események után léphet fel és az agy nem akar erre emlékezni. Kevés esetben történik meg, hogy újra visszanyerje emlékezetét, ezért aggódunk.-ijedten néztem az orvosra.-lehetséges, hogy ez csak egy átmeneti állapot és, hogy újra visszaesik a poszttraumatikus stressz szindrómába.
-Ahogy sejtettem.-szólalt meg doktornő.
-De ez nem biztos. Lehetséges, hogy ez csak akkor fog megint előjönni, ha újabb trauma éri. Javaslom, hogy jelentkezzen nálam, itt a névjegykártyám-nyújtotta át a kis kártyát.-hívjon és akkor keresek időpontot fogadásra.
-Köszönöm szépen.-mondtam, ő csak bólintott és elhagyta a termet.
Sokkolva ültem. A hallottaknak felét nem értettem, viszont azt felfogtam, hogy visszaeshetek és ezt nem akartam..egyáltalán nem.
-Dr.Silverman a város legjobb pszichológusa, csak ajánlani tudom.-mosolygott bíztatóan a doktornő.-elkell készítsünk néhány CT. vizsgálatot, kérem tartson velem.
A vizsgálatok elvégezte után várnunk kellett. Idegesítő egy dolog. Harryvel lementünk a büfébe és vettünk két kávét és leültünk.
-Ez most akkor azt jelenti, hogy akármelyik pillanatban elfelejthetsz mindent?-nézett rám Harry én pedig bólintottam.
-Hallottad.
-Basszus.-dőlt hátra.-ezt még egyszer nem teheted meg velem-nézett a szemembe kétségbe esetten. A szemem tágra nyílt.
-Én nem tehetem meg? Szerinted erről én tehetek?-kérdeztem mérgesen.
-Nem, ezért nem te vagy a hibás.
-Ne a hibást keresd Harry. Erről nem tehet senki, csak az élet.
-Nem hagyom, hogy ez mégegyszer bekövetkezzen.
A további időt csendben töltöttük. Nem azért, mert nincs amit mondjunk egymásnak, csak mindketten elvoltunk merülve a gondolatainkban.
-Mi a francért kell ez velünk történjen.-fakadtam ki. Teljesen elborult az agyam már.-Nem értem..egyszerűen nem tudom felfogni.
-Nyugodj meg Cica.-simította meg a kezem és én sírásban törtem ki. Közelebb húzta a székét és átölelt én pedig a vállába borulva zokogtam.-hallottad az orvost, ez még nem biztos.
Kicsit megnyugottam, mire megint behívtak a rendelőbe. Rettenetesen izgultam.
-Látom kicsit ingerült. Kérem nyugodjon meg.-mondta az orvos.
-Kérem mondja el, hogy elvezthetem mégegyszer az emlékeimet vagy nem.
-Ez az eredmény még nem végleges. Nem lehet megállapítani biztosra. Önnek túl hamar zúdúltak az emlékek és ezek álltalában részletesen jönnek, nem úgy, hogy minden emlék egyszerre csak eszébe jut. Ezért tartottuk furcsának. Az eredmények elég jók, de amint mondtam, ez még nem biztos, de jó esélyekkel indul. Keresse fel Dr.Silverman-t, ő sokat fog segíteni. Nem kell félnie, nagyon kevés az esélye, hogy megint megtörténjen-mosolygott én meg megkönnyebülten sóhajtottam fel.
-Köszönöm.-mosolyogtam az orvosra.
Harryvel kimentünk a korházból. Szerencsénkre nem találkoztunk egy rajongóval sem. Szívből örültem, hogy jók lettek az eredmények.
-És most hova menjünk?-kérdezte Harry-rendelkezésünkre áll az egész délután.
-Nem tudom. Ünnepeljük meg.
-Most? Ne inkább este.
-Nem! Most rögtön!
-Rögtön-nevetett fel.
-Na jó, elöszőr legyen mivel. Üljünk be valahova.-mondtam
